Tánctörténet

A tangó elnevezés a tambor szóra vezethető vissza, jelentése dob. Dél-amerikai feketék dobbal kísért ünnepéből ered.

Származása vitatott, a 19. sz-ban Braziliában, Uruguay-ban és Kubában is ismerték a tangót mint szóló és páros táncként.

Zeneileg és táncilag nagy befolyással volt alakulásra a kubai habanéra és az argentin milonga.

Később a tánc Buenos Aires kikötőnegyedében terjedt el, a bordélyházak kedvelt táncává lépett elő.

A táncot hegedű, fuvola, gitár és zongora kísérte, majd az 1870-es évek után a tangóharmonika is beállt a sorba német ráhatásnak köszönhetően.

A tangó a 20. századra Argentínában társastánccá fejlődőtt.

A tangó Európában:

A tangót 1907-ben ismerték meg Európában, leginkább Párizst bűvölte el.
Az első Tangó versenyt Nizzában tartották, ami után kitört a tangó láz.

1920/21-ben az angolok megreformálták a tangót, az 1922-es tangó konferencián igazították stílusilag, táncilag az angol táncokhoz.
1929-ben végérvényesen szabványosították a mai formájához, amit a németek is átvettek.

Stílusjegyek

A tangó a standard tancok között erotikus táncnak számít.

Nem jellemző az emelkedés süllyedés, ebben a táncban alacsonyabb, stabilabb szinten történik a mozgás, ami gyors, hírtelen fékezett, erőteljes haladómozgásokban jelenik meg.
Jellemző: rándításszerű, dinamikus,hirtelen testakciók, gyors fejmozgások.

Zenei sajátosságok

Tempója: 30-33 ü/perc

Hangsúly: az 1 és a 3

ütem:2/4

Zene: Szenvedélyes és befelé forduló
Kemény és szelíd
borongós és fennkölt
Szaggatott és virtuóz